Élő lakáskultúra avagy: állatok itt-ott, otthon, hálószobában, irodában…

Mi a viszonyunk a háziállatainkhoz?
Különös kérdéskör, sok ellentmondással, soha be nem fejezhető vitákkal… Elöljáróban: ezt a cikket többen hoztuk össze, köztünk is heves egyeztetések folytak, pedig mindegyikünknek van kutyája otthon. Bevezetésül néhány érdekes nézőpont, amik felmerültek a téma megalapozásakor:

• Állattartásról beszélünk, pedig az emberről szól a sztori. Nekünk kell „valaki”, aki hálás nekünk, akiről úgy hisszük, hogy gondoskodunk. Igen, azt hisszük, hogy gondoskodunk róluk, pedig ők gondoskodnak mirólunk: szolgálják a lelki igényeinket, azaz szerethetők, megértik ha panaszkodunk, egy divatos fajtiszta kutya mutatós hiúsági kellék, stb. És milyen jól jöttek a kutyák, amikor a ragály-zárlat alatt ki lehetett szabadulni a sétáltatásukra hivatkozva! De arról is tudunk sajnos, hogy néhányaknak a frusztrációjuk levezetéséhez kell pofozóbábu.

 

• Számít a méret! Általános emberi tulajdonság, hogy sem a kisebb, sem a nagyobb nagyságrendeket nem fogjuk fel egykönnyen. A sokkal kisebbekkel ellenségesek vagyunk, a sokkal nagyobbaktól félünk. (v.ö.: rovarok – nagyvadak)
  Itt is volt szerkesztőségi vita: – Naná, hogy agyoncsapom a szúnyogot! – Miért? – Mert zümmög a fülembe! – És? – Mit és? – Miért kell ezért agyoncsapni? – Mert zümmög és zavar. Sőt lehet, hogy később meg is fog majd szúrni! – Tényleg ezért kell eltaposni?
• Az ember kizárólagosságra törő viselkedése miatt a körülöttünk élő, gyakorlatilag oda kényszerített háziállatoknak külön szerencséjük van, ha nem esnek állatkínzás, vagy legalábbis visszaélés áldozataivá, ha a számukra természeteshez közelálló életmódban élhetnek. Erről gondoskodni pedig nekünk morális kötelezettségünk (volna).
• A természetestől igencsak távolira sikerült modern lakásokat csupán egy-egy szobanövény, fűszereskert, vagy éppen egy kisállat teszi a természetes közegünkre emlékeztetővé, azaz élhetővé számunkra. A háziállatok tartása pótol vissza nekünk valamit a természettől elszakadt életünkben a teljes valóságból.
• Az ember társas lény. Szociális beágyazottság, a társak nyújtotta támasz nélkül sokkal nehezebb a túlélés kritikus helyzetekben, például ha megsebesülünk vagy betegek vagyunk. A szociális elszigetelődés márpedig velünk van manapság. Ugyanakkor a közösségi társaktól érkező elismerésének pedig komoly ösztönző, hipnotikus teljesítményfokozó hatása van.
  „Modern” emberként nem osztjuk meg a közösségi társaink között az elszigeteltségre, nélkülözöttségre, vagy éppen az elismerésre, ösztönző módszerekre vonatkozó személyes érzékenységünket. Mert a trendi az, ha egyedül küzdjük le a problémáinkat. De ezzel az egész krízis tovább mélyül. Tehát a „modern” ember gyakran szorongóvá és bizalmatlanná válik.
• Viszont (szerencsénkre) létezik egy mélyebb, tiszta vonzódásunk az anyatermészet felé. A városlakónak a természet világával való viszonya megváltozott, de a természet iránti igénye, vonzalma nem tűnt el.
• A modern ember nehezen alkalmazkodik, elvárja, hogy környezete alkalmazkodjon az ő életviteléhez, hangulatához. Egy kutya EB-ből a szempontból tökéletes társ.
• Na de mégis! Kutya nem való lakásba!
  Dehogynem! Szívesen látunk lakótársnak egy kiválasztott állatot. Beszélhetünk kutyáról vagy macskáról, de hörcsög, menyét, akár minimalac, kígyó is szóba jöhet. Egy közös van bennük: az ember természet iránti kötődését modellezik, de jobb híján társként is beválnak.
  Feltételezzük, hogy nemcsak a figyelmünket, a sétákat, a kínált falatokat „igénylik”, hanem a lakás komfortját is. Néhány gazda a hálószobák kényelemét is megosztja velük.
• És itt kapcsolódunk az irodai munkát érintő, ragály-hozta forradalomhoz: Kutya a munkahelyen? Miért kéne ezt megengedni?
  Miért ne? Már nemcsak feltételezésünk, hanem tapasztalatunk is, hogy munkakedvet, motivációt, összetartozást, őszinteséget, türelmet, ezzel pedig munkahatékonyságot javít. Sokféle véleményt ébreszt az új munkahelyi társ a „beszoktatás” időszakában. (Nem a kutyát kell persze beszoktatni, hanem a távolságtartó kollégákat. 🙂 Rögeszmék ugyan törnek, ám valódi konfliktust nem tudunk visszaidézni. Csak „jófej” kutyáink vannak.
  A kutya persze a gazdáját mintázza, úgyhogy teljes az öröm.